Máté 13: 12
Istenem, hogy én már milyen régen tépem a számat ugyanezért! – mint amit a NOL-on a fent idézett Kőbányai János fejteget Gondolatok a könyvszakmáról c. írásában.
Nekünk miért nem jó a skandináv modell: miért nem támogatjuk a könyvkiadást és a kultúrát a könyvtárakon keresztül?!
Mert így a rászorulót támogatnánk, aki nem tudja megvenni a könyvet, bár szívesen elolvasná.
A szerzőt, a fordítót támogatnánk, akit már szellemi éhbérért foglalkoztatnak, és töredékét (sem) kapja meg a szellemi termékének, munkájának.
A kis kiadókat támogatnánk, akik anyagilag nem rentábilis, ám kulturális értékmentésre vállalkozó műveket adnak ki – egészen addig, amíg tönkre nem mennek…
És végül: az állami fenntartású könyvtáraink fennmaradását és szolgáltatóképességét támogatnánk – mert a könyvtárak nagy része a mai Magyarországon már lassan egyáltalán nem tud új könyveket vásárolni!
De nem – mi ehelyett a hiénákat támogatjuk, a könyvkiadás nagyjait és a terjesztői megákat, akik eddig is a profitra hajtottak, és csak rentábilisan eladható műveket hajlandók a polcokra tenni. De ott aztán dömping mennyiségben!
Még mindig nagyon gazdag ország vagyunk, ha az eddig is hatalmas bizományosi árréssel dolgozó terjesztő malmára hajtjuk a vizet. Ahelyett, hogy az állami támogatás az állami tulajdonban lévő könyvtárakat hozná helyzetbe azzal, hogy a könyvkiadásra és kultúratámogatásra szánt összegekből példányokat vásárolhatnának.
Nem, ehelyett mi a piaci résztvevőket támogatjuk. De hát már a Könyvek Könyvében is meg lett írva: “akinek van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van”.
Miért is csodálkozunk…
